Rámjött az öt perc és írtam egy röpke fantasy novellát. Megmutatom pár embernek és ha nem hurrognak le még lehet, hogy rá is szokom.

Íme:

Sötét volt. Az avarban térdeltem a bokrok között. Vártam, hogy társam visszaérjen a többiektől és megkezdhessük a támadást.

Pár nappal ezelőtt támadták meg konvojunkat a goblinokból és orkokból álló csapat. Kiraboltak minket miközben az emberek fővárosába tartottunk az idei év őszi nagy vásárára. Ötvös és kovácsmunkáinkat, némelyikünk fafaragásait akarta eladni, hogy a megkeresett pénzen élelmet vegyünk a télre. Bányáinkban pár éve betegség miatt gyengén teremnek a gombák, így külhoni ételre szorulunk, hogy kihúzzuk a következő tavaszig.

Sokan családjaikat is magukkal hozták az útra, mint ahogy én is. Fiammal és feleségemmel indultunk az útra, de ahogy sok másoktól, tőlem is elrabolták a szeretteimet. A rajtaütéskor elcsaltak párunkat a konvojtól. Akik elcsaltak minket nem élték meg a mai napot, de a többieket leölték vagy elhurcolták. Alig maradtunk kéttucatnyian, többnyire ötvösök és kézművesek. Én kovács létemre jól ismertem a fegyvereket, de azért a többiek is rendelkeztek némi harci tudással.

Egy-két napba beletelt nyomukra akadtunk, és még pár napba, míg megtaláltuk a táborukat. A csapaton érezhető volt a feszültség, vajon kit találunk még életben és kit áldoztak már fel valami érthetetlen, gonosz szertartáshoz.

Ahogy a tábort kifürkésztük, kiderült, hogy gyengén őrzött, itt-ott járőrözött pár goblin, valamint egy toronyszerű tákolmány volt középen amin ork íjászok váltották egymást. A tábor távolabbi sarkában voltak a ketrecek melyben a foglyokat tartották.

Mikor ezt hírül hozták a felderítők, az idősebbek rögtön frontális támadást javasoltak. Ez népem időseire vall. Törpök. Mindig a dicső halált keresik. De nekem még számított az élet, nem rég született fiam gyönyörű feleségemtől, így hát rajtaütést javasoltam. Nagy zúgolódás lett a beszélgetésből, volt, aki el is indult a tábor felé, úgy kellett lefogni. Végül megegyeztünk abban, hogy páran a tábor oldalán lesben állunk, a többiek pedig szemből rárontanak a táborra. Amikor ez odavonzza a goblinok és orkok nagy részét, mi a ketrecekhez sietünk és kiszabadítjuk a szeretteinket.

Hírtelen zajt hallottam, apró ágak ropogását. Elmosolyodtam. A törpök nem az erdei lopakodásról híresek. Társam jelent meg, kezében harci pörölyét tartva. Én saját készítésű kétélű bárdomat helyeztem egyik kezemből a másikba. A holdfényben halványan felizzottak rajta az ősi rúnák, melyeket apám tanított nekem, fegyvererősítő írás volt.
-Felkészültek, öt percet adtak és indulnak.

Feszülten figyeltünk, én és hat társam. Egyszer csak harci üvöltéseket és csata zaját hallottuk. Hírtelen egy csapat goblin futott el előttünk pár lépésre, majd orkok követték őket. Csak az a  pár őr maradt köztünk és a foglyok között. És persze a torony.  De volt köztünk egy törp aki számszeríjjal volt felfegyverkezve, csak közel kell jutni és le tudja lőni az orc íjászt.

Szép lassan kiosontunk a sűrűből, elindultunk a ketrecek felé. Az első őr háttal állt, a tábor előtti csatát figyelte. Csapásra emeltem fejszémet, de ebben a pillanatban egy nyílvessző csapódott a mellettem álló törp mellkasába, az íjász észrevett minket. Az őr megfordult a hangokra, de lesújtottam, fejét és fél törzsét kettészelte a csapás.  A többi őr, még négyen voltak, felénk iramodott, az íjász pedig sorozni kezdett minket. Mi, ősi törp csatakiáltást hallatva elindultunk feléjük. Futás közben még egy törp kapott találatot, pont a szeme közé, így már csak négyen voltunk. Ahogy összeértünk az őrökkel, rögtön acél acélnak feszült. Nekem egy nálam magasabb goblin jutott, kezében egy gyenge minőségű kardot tartott, első csapásom alatt ketté is tört, továbbengedve a baltát egyenesen a gazdája fejébe. Közben az ork íjásznak sikerült még egy törpöt eltalálni, de csak a combján, aki sebéhez kapva esett össze. Hiába, mi nem harcosok voltunk, csak egyszerű kézművesek. Két őr ugrott oda hozzá és egyszerű mozdulatokkal döfték le szerencsétlent. Eközben íjászunk sem tétlenkedett, elfutott az őrök mellett és mikor elérte a számára megfelelő távolságot célzásra emelte számszeríját.  Ahogy meghúzta a ravaszt, kioldott az ideg és hosszú útra indult a nyílvessző, egyenesen az ork torkába.

Körbenéztem új ellenfél után, de sajnos nem jutott újabb. Viszont tőlünk is elesett még egy törp. Ketten elindultunk tovább az íjász pedig felszaladt a toronyba, hogy onnan figyelje a környéket.  Mikor felért a tetejére, hangos kurjantással jelezte, hogy készen áll bármire. És mégsem. Az ork, aki ott feküdt nyakában a nyíllal, még nem vérzett ki teljesen. Kiáltani akartam, de késő volt. A törp épp háttal állt neki. Az ork utolsó erejéből a törp szívéig nyomta harci tőre pengéjét, majd együtt hanyatlottak le a toronyból, halk puffanás jelezte leérkeztüket a talajra.

A látottak után komor tekintettel indultunk tovább. Közben észrevettem, hogy elült a csatazaj a tábor előtt. Három sebekkel teli ork jött abból az irányból. Kiélezett csata lehetett, de a többiek elvesztek. Túl sokan voltak ellenük.  Már csak ketten maradtunk. Eközben a sátorból egy ork sámán jött elő, nyakában mindenféle kisállat koponyájából fűzött nyakék, kezében hosszú bot, rajta emberi koponya. Másik kezében fáklya. Furcsa derengés vette körül. A ketrecek felé iramodott.

De nem volt időnk vele foglalkozni, a három ork odaért hozzánk. Sérüléseik ellenére komoly ellenfélnek tűntek. Aki elém kerül, szintén baltával volt felszerelve. Lesújtott, de én kivédtem, habár csontjaim is beleremegte a csapás erejébe. Ellentámadásba lendültem, ő meglepően gyorsan hátraugrott, így csak a levegőt szelte el baltám.

Közben társam pörölyével már kivégezte egyik támadónkat, és a harmadikkal kezdett el foglalkozni. Én tovább támadtam, az ork pedig folyamatosan hátrált. Egy törp baltája nem bírt el vele, és vesztét egy nagyobb kő okozta.  Miközben hátrált, megbotlott benne, és a hátára esett. Ekkor csaptam le hangos csatakiáltással. Törzsét kettészeltem.

Halk kántálásra lettem figyelmes. Az ork sámán...

De megfordulva láttam, hogy társam nincs a helyzet magaslatán.  Már féltérdre esett a csapások súlya alatt, amit a harmadik ork vitt be neki. Ő kalapácsát suhogtatva hárított, de látszott rajta, hogy fáradt, szorult helyzetben volt. Odasiettem és egy csapással véget vetettem a harcnak. Kettéhasadt a háta az orknak. Nem a legbecsületesebb dolog hátulról támadni, de vannak, helyzetek ahol nem számít semmi.

Felsegítettem társam és tovább indultunk. Ahogy közelebb értünk, döbbenten álltam meg.

Megláttam, hogy családtagjaink nem is ketrecben vannak, hanem valamiféle máglyarakás között. A földre pedig fehér porral mindenféle elfajzott jelek voltak rajzolva, rájuk tekintve elfogott az émelygés. Ekkor értettem meg. Ezek az orkok a káosz követői voltak. A sámán kántálása egyre összefüggéstelenebb lett, a fáklyával a máglya felé indult. Társam is felfogta mi következik. Minden erejét bevetve elhajította harci pörölyét. Minden olyan lassúnak tűnt. A kalapács lassan forgott a levegőben, a sámán pedig egyre közelebb jutott a foglyokhoz. Végül a kalapács becsapódott a sámán testébe, egyszerűen mesteri dobás volt. A sámán lehanyatlott a máglyarakás mellé. A fáklya pedig pont közé esett…

Az olajban átitatott gallyak pillanatok alatt lángra kaptak. Térdre estem. Láttam, ahogy szeretteim a lángok közt elenyésznek, sikolyra nyílt szájuk, tébolyultan rázták összekötözött testüket. Én tudtam, hogy vége, nincs mit tenni, ekkora tűz ellen nem tehetünk semmit. Társam viszont a tűzhöz rohant.  Ott torpant meg. Zokogva esett térdre…

Azt hittük ennél nem lehet rosszabb. De ekkor megremegett a föld, a máglya helyén szétnyílt, és egy irtózatos alak mászott a felszínre. Rögtön láttuk rajta, a káosz szülötte. Nagy bestia volt, kétszer magasabb a hegyi barbárok férfijainál is. Hájas hurkák borították mindenfelé testét. Hátán csökevényes, repülésre alkalmatlan szárnyak éktelenkedtek. Arca majdnem emberi volt, csak szájában éktelenkedtek hegyes tépőfogak. Szeme furcsa zöldes fényben izzott.

Hangosat ordított, majd megilletődött társam felé fordult.  Az eldobott fegyvere híján nem tudta mit tehetne. A szörny meglepően gyors mozdulattal felé lépett, és kezében lévő buzogányával lecsapott. A törp véres masszává alakult a talajon.

Felém fordította ronda pofáját, és halk morajlással elmosolyodott.

Agyamat elöntötte a félelem és a harag furcsa keveréke. Furcsán hatott rám. Nem volt mit veszítenem. Nem volt családom. Rámarkoltam fejszémre, pengéjén a rúnák fényesebben izzottak, mint valaha, magam sem láttam még ilyennek őket. Ez felbátorított, lehet, hogy más jelentése is volt azoknak az ősi szavaknak.

Velőtrázó csatakiáltással indultam a démon felé…