Pár napja kezdtem neki, és még a negyedénél sem járva, már azon rágódom, hogy egyszer vége lesz... Rég éreztem ilyet könyv iránt. Egyszerűen nem alig lehet letenni, a héten minden nap 4-5 órákat aludtam, mert nem tudtam 1-2 óránál előbb letenni, akkor is csak azért mert tudtam, hogy 6kor ébresztő...

Ottlik Géza: Iskola a határon című műve egy katonai elemi iskola ujoncairól szól, akik éppen csak elszoktak anyjuk szoknyája mellől, és hirtelen egy rideg, felnőttes világba érkeztek, ahol az első naptól helyt kell állniuk. Még nem végeztem az olvasással, de muszály pár részletet megosztanom a nagyvilággal... Ezek a részletek, még a olvasás közbeni folyamatos lenyűgözés mellett is külön felkeltették csodálatomat...

Az egyik főszereplőt pár nap után meglátogatja édesanyja, majd miután elmegy...
 "Tulajdonképpen rögtön várni kezdte az asszonyt, alighogy elment. Aztán várta mindennap. S hogy nem jött, hát mindennap csalódott. Pedig tudta, hogy remény nélkül reménykedik, s a legrosszabb az volt, hogy látta, nem tehet mást. Nem nagyon maradt egyebe, mint ez a reménytelen reménykedés.
Bele kellett kapaszkodnia."

A fogdában...
"A fogda maga nem volt rossz. Közönyösen vette tudomásul, de a közönye nem volt igazi nyugalom, hanem inkább ellentétes nyugtalanságok pillanatnyi egyensúlya. Tehetetlenség, vágy és gyűlölet, megalázottság és gőg, kárhozat és dölyfös indulatok háborgó vizein, szembefutó hullámzások labilis borítógörbéjén élt, a valóság burkán."

Ez pedig egy elmélkedés eredménye volt, egy bepanaszolás ügyében...
"Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak."

Lehet, hogy ezek az idézetek, így nem túl sokatmondóak, de olvasás közben, az előzmények tudatában, néha megdöbbentőek.